Egy korábbi poszt kommentjeiben láttam, hogy a Futóblog olvasóközönségében valóságos népbetegség a szájon át légzés. Mínusz tíz fokot közvetlenül letorkozni nem a hosszú élet titka. Megfázni is úgy szoktunk, hogy valamink kihűl, mondjuk a torkunk, ott az immunrendszer akadozni kezd, és a mindig arra járó baktériumok-vírusok kiépítik az első hídfőállást. Szóval szájon át lélegzéssel egy órán át a torkunkat hűteni mindenképpen rossz.

De mi a rossebet csináljon, akinek nem jön az orrán át elég levegő?

Bokszolóknál alap, hogy az orr mindig útban van - a bokszoló tán legfeleslegesebb testrésze az orrcsont. Ha orrba vágják az embert, az még a meccs adrenalinmámorában tobzódó, egyébként is fájdalomhoz szokott bunyósoknak is feladja a leckét. Az orrtörés borzalmasan tud fájni, még egy sima, enyhe vérzéses orrba vágás is kellemetlen, megkönnyezi az ember. Láttam már olyat, hogy ökölvívó a pályafutása során eltekint az orr törött porcainak rekonstruálásától. A Kokó előtti korszak legeredményesebb magyar profija, Gálfi András több fontos erénnyel rendelkezett. Sose szart be például az erősebb ellenféltől, az idegen pályától vagy attól, hogy csak pár napot készülhetett a meccsre. És volt egy olyan jobbegyenese, hogy belegondolni is rossz. Nem volt viszont orrcsontja. Vicces is volt, amikor egyszer megmutatta: benyomta az orrát, amit gyakorlatilag nem tartott semmi. Gyakran el is képzeltem, milyen közelről bámulhat ki a csukott ablakon, ha akar. Nála az volt az orr-porctalanság motivációja, hogy így soha többé nem tört el az orra. Könnyen elkezdett vérezni, ha bekapott egy orrost, de inkább csak szivárgott a vér, ami semmiben nem zavarta. Aki sok bokszot néz, tudja, mekkora vérmennyiség tud időnként kiszakadni az orrból. Szóval Gatto így menedzselte a kérdést.

Én meg, mióta az eszemet tudom, rosszul kaptam levegőt orron át. Azt hittem, állandóan náthás vagyok, vagy valami ilyesmi, igazából nem is nagyon gondolkoztam rajta; megszoktam. Hanem egyszer egy orvoslánnyal jártam. Mármint nem a lány volt az orvos, hanem az apja. Na és ő, mint precíz és érdeklődő orvoslány állandóan mondogatta, hogy ez nem normális, és addig szívta a vérem, míg el nem mentem a fater fül-orr-gégész kollégájához. Aki belenézett az orromba, és megállapította, hogy valami kagyló, vagy porc, vagy mi, meg van nagyobbodva. És simán ki lehet savazni, kérem-e.

Szarul hangzott a savazás (hangyasav), de át kellett tömegközlekednem a városon, gondoltam ne vesszen kárba az út, köszönettel kértem. Előrebocsátom, mindenkinek nagy szeretettel ajánlom ezt a kis beavatkozást, de tényleg, őszintén, komolyan. Ugyanakkor nem tett boldoggá, hogy a savas pamacsot egy kötőtűre emlékeztető formátumú krómpálcikára rakta, márpedig egy orvosi műszer alakja soha nem öncélú: ha hosszú, akkor azt bizony mélyre dugják.

Én speciel sose gondoltam volna, hogy az orrom belül ennyire hosszú utazást tesz lehetővé. Az se megnyugtató, hogy látjuk, amint folyamatosan tolják befelé azt a szart, persze az érzés is kellemetlen. Kellemetlen, míg meg nem érkezik a sav a rendeltetési helyére; na, akkor nem kellemetlen, hanem nagyon kemény. Sokkal durvább, mint beverni a fejünket a kredencajtó sarkába, és valamivel intenzívebb, mint amikor szegycsontra tetoválnak.

Szóval szar, de megéri. Azóta kapok orron levegőt, tök király - aki megszokta már az ellenkezőjét, annak kiváltképp több éves katarzis. Szeretettel ajánlom tehát minden szájon át lélegzőnek. Egyszer fáj, de az nagyon jó befektetés, ráadásul az én operációm már igen régen volt, azóta biztos sokat fejlődött az aneszteziológia tudománya. Szóval, Józsikám, nincs mentség a téli tunyulásra, ez a szomorú helyzet.